|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 24 találat | lapozás: 1-24 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pálfalvi Attila 1990. január 7.Az RMDSZ megtartotta első országos tanácskozását Kolozsvárott jan. 7-én. Ezen megjelentek Bánát, Arad, Bihar, Szatmár, Máramaros, Szilágy, Kolozs, Szeben, Fehér, Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megyék megalakult szervezeteinek képviselői, a helyi ideiglenes választmány tagjai és a bukaresti ideiglenes koordinációs bizottság képviseletében Domokos Géza és Horváth Andor. Domokos Géza fontosnak ítélte, hogy az RMDSZ szövetség maradjon, ne alakuljon át párttá, így gyűjtő helye legyen a romániai magyarság összes erőinek. Sütő András részletes nemzetiségi statútum kidolgozását sürgette. Annak ellenére, hogy Nemzeti Megmentési Front megyei és helyi tanácsaiban sok helyen nem megfelelő a nemzetiségi képviselet, a megyei küldöttek számos pozitív eredményről adtak számot a szervezés területéről. - Gyakorlatilag a magyarlakta területeket behálózzák az RMDSZ szervezetei. Kolozs megyében 10 000, az egykori Udvarhely megye területén közel 13 000, Hargita megyében 30 000, Arad megyében 3000, Maros megyében 6-7000, a Barcaságban 1700 bejegyzett tag van. Legtöbb helyen már aktívan tevékenykednek. Síkra kell szállni a több helyen tapasztalható visszarendeződés ellen. Többen hangsúlyozták, hogy a magyarság kulturális, közéleti, politikai újjászületésének központjának mindenképpen Erdélyben kell lennie, Bukarestben pedig erős, elnökségi képviselet biztosítsa a kormánnyal való kapcsolattartást /Az RMDSZ első országos tanácskozása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./ Az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottságának 1990. jan. 8-án közleményt adott ki az előző napi, Kolozsváron tartott ülésről. Felszólalt Domokos Géza, Sütő András, Kányádi Sándor, Dáné Tibor, Bodó Barna, Bárányi Ferenc, Nagy Béla, Varga Sándor, Ferenczes István, Katona Ádám, Pálfalvi Attila, Csép Sándor, Hosszú Zoltán, Markó Béla, Sylvester Lajos, Madaras Lázás, Jakab Elek, Cs. Gyimesi Éva, Pillich László, Balogh Edgár, Benkő Samu, Brassai Zoltán, Balázs Sándor, Tófalvi Zoltán, Patrubány Miklós, Csiszár Zsuzsa és Kántor Lajos. Domokos Géza felhívta a figyelmet arra, hogy a Nemzeti Megmentési Front jan. 5-i nyilatkozata tartalmazza az egyéni és kollektív kisebbségi jogok szavatolását. /Az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottságának 1990. január 8-i közleménye. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 9./1990. január 11.Dr. Pálfalvi Attila frissen kinevezett oktatási miniszterhelyettes nyilatkozott terveiről, a változásokról. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 11./1990. január 11.Petre Roman miniszterelnöknek a KGST szófiai összejövetelén elmondott beszédét közi a lap. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./ Dr. Pálfalvi Attila egyetemi tanár néhány napja miniszterhelyettesi rangban irányítja az Oktatási Minisztérium Nemzeti Kisebbségi Osztályát. Ki kell alakítani a nemzeti kisebbség iskolahálózatát, vissza kell térni az anyanyelvű oktatásra, vázolta fel a feladatokat. Újra kell választani a tanfelügyelőségeket. Õsztől indul a Bolyai Egyetem, az Univerzitás, amely magába foglalja az összes magyar felsőoktatási intézetet, így a kolozsvári Zeneművészeti és a Képzőművészeti Főiskola magyar tagozatát. A kolozsvári Politechnikai Intézetben /a műszaki egyetemen/ is megszervezik a magyar nyelvű műszaki oktatást. Most történt az új kari vezetőség megválasztása, egyetlen magyar nem került be a vezetőségbe. Pálfalvit mélyen felháborította ez az eljárás. Nagyon fontosnak tartja a magyar nyelvű egyetemi oktatást. Mostani tisztségét is úgy vállalta el, hogy hetente lejár Kolozsvárra előadást tartani. /Pápai Judit: Festina lente! = A Hét (Bukarest), jan. 11./1990. január 14.Az RMDSZ jan. 13-án országos küldött-tanácskozást tartott Marosvásárhelyen, melyről jan. 14-én közleményben számoltak be. A tanácskozás elnökségében helyet foglalt Domokos Géza, Pálfalvi Attila oktatási miniszterhelyettes, Sütő András, Markó Béla, Tőkés László, Demény Lajos, Toró Tibor, Kántor Lajos, Sylvester Lajos, Ferenczes István, Lányi Szabolcs és Horváth Andor. Domokos Géza ismertette a Szövetség munkáját. A napirenden a Szándéknyilatkozat megvitatása állt, amelyet végül több módosítással fogadtak el. Felszólalt Tőkés László, Pálfalvi Attila, Kántor Lajos, Kincses Előd, Fülöp Dénes, Léstyán Ferenc, Lohinszky Loránt, Jakabffy Attila, Csávossy György, Kikelly Pál, Varga Gábor, Fodor Pál, Garda Dezső, Román János, Sikló Dezső, Katona Ádám, Muzsnay Árpád, Mazalik Alfréd, Sipos Gábor, Madaras Lázár, Ferenczes István, Sikli László, Soós József, Szabó Barna, Leopold László, Káli Király István, Bartha Sámuel, Csíky Boldizsár, Sylvester Lajos, Toró Tibor, Demény Lajos, Lányi Szabolcs, Zöld Péter, Markó Béla és Sütő András. Pálfalvi Attila oktatási miniszterhelyettes tájékoztatást adott az oktatási intézmények újraindításáról, beleértve a Bolyai Tudományegyetem ősztől való újraindítását is. /A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ideiglenes Intéző Bizottságának 1990. január 14-i közleménye. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 17./ A tanácskozáson megjelentek a moldvai csángók képviselői is. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./1990. január 23.Pálfalvi Attila miniszter-helyettes az anyanyelvi oktatás helyzetéről elmondta, hogy a megbukott rendszerben a 80 ezer magyar líceumi tanulóból csupán 33 ezer tanulhatott anyanyelvén, a szakmai oktatásban rosszabb volt az arány: 15 600 magyar tanulóból csak 125-en tanulhattak magyarul. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem feltámasztása mellett, amelyhez hozzátartoznak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, valamint a Színművészeti Főiskola magyar tagozatai, ugyancsak tagozatként a magyar zeneművészeti főiskola, képzőművészeti tagozat, agronómia és a műegyetemi felsőfokú képzés is beindul magyar nyelven. /Olló rovat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 23./1990. január 27.Leváltották Pálfalvi Attila oktatásügyi miniszterhelyettest. A hivatalos közlemény szerint Pálfalvi Attila nem tartotta tiszteletben a kormány és az Oktatásügyi Minisztérium határozatait, önkényes döntéseket hozott a magyar anyanyelvű oktatásnak és a román nyelvű oktatásnak oly módon történő szétválasztása ellen, amely feszültségek kirobbanását idézte elő. /Közlemény. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 30./, utódául Demény Lajost nevezték ki február elsején. /Romániai Magyar Szó, febr. 2./ Az RMDSZ Hargita Megyei Bizottsága nyilatkozatban tiltakozott Pálfalvi Attila oktatásügyi miniszterhelyettes leváltása ellen, mert Pálfalvi Attila a Nemzeti Megmentési Front programnyilatkozatának megfelelően cselekedett, a több évtizedes sérelmeket, a jogfosztást akarta orvosolni. Az RMDSZ Hargita Megyei Bizottsága kéri Pálfalvi Attila funkciójába való visszahelyezését. /Az RMDSZ Hargita Megyei Bizottsága nyilatkozata. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 30./1990. február 1.A Tineretul Liber jan. 31-i számában Ioan Gavra a legsúlyosabb vádakkal illette dr. Pálfalvi Attila egyetemi tanárt, a leváltott tanügyminiszter-helyettest, szemére hányva, hogy rátért a román és magyar nyelvű oktatás szétválasztására, semmibe véve a két nép érzelmeit. Valójában Pálfalvi csak azokat ellenjegyezte, ahol az iskolai közösségek kérték a szétválást. Gavra azzal vádolja Pálfalvit, hogy kizárólagos etnikai befolyási övezeteket akar kialakítani Erdélyben. Ezt a vádaskodó hangot visszautasítja Magyari Lajos. /Magyari Lajos: Mi fáj Gavra úrnak? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 1./1992. január 8.Marosvásárhelyen megjelent az ismeretlen Timopur kiadónál Ion Judea ezredes könyve: Tirgu Mures, Cumpana lui martie. Val si ura /Marosvásárhely. Márciusi megpróbáltatás. Áradat és gyűlölet/. Judea ezredes főszereplője és koronatanúja volt az 1990-es eseményeknek, márc. 19-én felelőtlen ígéretével tőrbe csalta az RMDSZ ostromlott székházába szorult magyarokat, köztük Sütő Andrást, így lehetővé tette, hogy a felbérelt hodáki meg libánfalvi lakosok rátámadjanak a szorongatottakra. Sütő András egy tévé-interjúban elmondta, hogy Judea ezredesi egyenruhában mutatkozott, az RMDSZ-székházba betört románokat "drága fiaimnak", "fiacskáimnak" szólította és lehetséges, ha komolyan rájuk szól, hallgattak volna rá. Judea azonban ezt nem tette meg. Ehelyett terjesztette a hamisított röpcédulákat, amelyek határrevíziós gondolatokat népszerűsítettek. Sütő tiltakozott a hamisított röpcédula ellen. Judea viszont terjesztette, mondván: mire készülnek a magyarok, Erdély elszakítására. - Judea megjelent könyvében különféle manipulált Vatra Romaneasca-anyagokat közöl, hogy bizonygassa: a magyarok románellenes megmozdulásokat szerveztek az RMDSZ irányításával. "Privilégiumaik" érvényesítésére megfogalmazták a "hét parancsot" /ki hallott ilyesmiről, kérdezte a könyvet ismertető Nagy Pál/. Judea úgy gondolja, hogy a román fajnak /neamul nostru romanesc/ külön törvényei vannak a demokráciát illetően. Szerinte az RMDSZ "terrorista szervezet", a magyar diákok "ördögi terveik kivitelezésén fáradoznak". Judea egyetértéssel közli a Vatra Romaneasca és pártja követelését: a fő "vétkesek" - Domokos Géza, Sütő András, Király Károly, Kincses Előd, Jakabffy Attila, Pálfalvi Attila, Smaranda Enache, Demény Lajos és Gilea Valer - büntetőjogi felelősségre-vonását. Nehéz lenne a szerző összes tárgyi tévedését felsorolni, nem létező személyek szerepeltetését. /Nagy Pál: Honnan árad a gyűlölet? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 8./1993. június 17.Megalakult az RMDSZ szociáldemokrata-újbaloldali platformja. A kezdeményezők között van Dáné Tibor, Balogh Edgár, Bitay Ödön, Nagy Károly, dr. Pálfalvi Attila. /Megalakult az RMDSZ szociáldemokrata-újbaloldali platformja Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 17./1993. június 22.A kezdeményezők /Lakatos István szociáldemokrata veterán, Dáné Tibor, Balogh Edgár, Bitay Ödön, dr. Csucsuja István történész, egyetemi tanár, Ferencz Imre újságíró, Nagy Károly ny. egyetemi adjunktus, dr. Pálfalvi Attila ny. egyetemi tanár, dr. Péter György ny. egyetemi tanár, Zsoldos Árpád színész/ nyilvánosságra hozták a szociáldemokrata-újbalodali platfor tervezetét. Az RMDSZ-ben a dolgozók, kistulajdonosok érdekeit egyik platform sem képviseli, ezért alakították meg a szociáldemokrata-újbalodali platformot. Szoros együttműködésre törekednek a Romániai Magyar Dolgozók Egyesületével. Felfogásukat a szociáldemokrácia értékei határozzák meg. Új, globális szemléletmódra van szükség. A vegyes tulajdonra épülő szociális piacgazdaság hívei. Az RMDSZ programjával egyetértenek. /Szocáldemokrata-újbaloldali platform (tervezet). = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 22./1994. május 28.A Collegium Transsylvanicum Alapítvány részt vállal a pedagógusok szakmai továbbképzése erdélyi feltételeinek megteremtésében, konferenciák megszervezésében. E program összehangolója a Tankönyvtanács. A másik program a felsőoktatás munkájának ösztönzése, ennek vezetői között van Cs. Gyimesi Éva, Pálfalvi Attila és Székely Győző. Kolozsváron 4200 magyar nemzetiségű hallgató van az egyetemen, közülük 650-en tanulnak magyarul, 550-en pedig magyarul is./Bihari Napló (Nagyvárad), máj. 28-29./1999. június 5.Jún. 5-én tartotta meg közgyűlését Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Benkő Samu elnöki beszámolójában kifejtette: az erdélyi magyarság érdeke - kettős kötöttségéből fakadóan - nemcsak az össznemzeti értékek megőrzése, hanem az is, hogy ne maradjon el az anyaország fejlettségi szintjétől. "Transzszilvanizmusunkat nem kívánjuk letagadni, de ezt a magyar közösség szerves alkotóelemeként fogjuk fel" - mondotta az elnök, utalva egyes, az utóbbi időben hallható és a magyar nyelv többközpontúságára célzó véleményekre. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mindig a kolozsvári egyetemmel szoros együttműködésben járult hozzá a tudományos eredmények eléréséhez. Most, hogy a magyar egyetem visszaállítása késlekedik, felerősödött az egyesület újjászerveződésének igénye. Az EME elkobzott ingatlanjainak visszaszerzésében csak a romániai politikai közszereplőkre és a magyarországi diplomáciára számíthat. Az utánpótlás kérdésében fájó pont a magyarországi ösztöndíjrendszer gyakorlata, amely eddig valójában "agyelszívást" jelentett. Az új támogatási rendszer, az Apáczai Alapítvány, ezt igyekszik ellensúlyozni. Az erdélyi magyar tudományt sokáig az egyszemélyes kutatóműhelyek jellemezték. Az EME külön erkölcsi elismerésben részesíti azokat, akik a kilátástalan időkben sem hagytak fel a tudományos munkával, megpróbál egyedül segíteni a tudományos könyvkiadáson. Egyed Ákos azt javasolta: az EME vándorgyűléseit úgy tegyék sikeresebbekké, hogy azokat ne korlátozzák egy szakmára. Péter Mihály szerint szorosabbá kell fűzni a szálakat a Magyar Tudományos Akadémiával, amelynek már most 13 külső tagja van Erdélyből. A közgyűlés által elfogadott új választmányi tagok: Pál-Antal Sándor, Péntek János, Balla Árpád, Bocskay István, Brassai Zoltán és Bors József. Tiszteletbeli tagokká választották Fodor András és Szávai János Zoltán professzorokat. Átnyújtották az okleveleket a tavalyi tiszteletbeli tagoknak: Balássy Andrásnak, Feyné Vincze Máriának, Farkas Lászlónak és Pálfalvi Attilának. /Ördög I. Béla: EME-közgyűlés. Célunk az össznemzeti, valamint saját értékeink megőrzése. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./1999. szeptember 17.Az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülése közleményében arról tájékoztatott, hogy a platform nyolc alapító tagja közül öten kiléptek a tömörülésből. A közlemény aláírói Bitay Ödön közgazdász, dr. Csucsuja István egyetemi tanár, Nagy Károly egyetemi adjunktus, dr. Pálfalvi Attila és dr. Péter György egyetemi tanárok. A közlemény szerint már 1997 tavaszán kibékíthetetlen ellentét támadt köztük és a tömörülés akkori vezetősége között. A vezetőség antidemokratikus változtatásokat eszközölt, tiltakozásul a jelzett antidemokratikus módszerek s az alapszabályzat puccsszerű módosítása ellen, elhagyták az értekezletet. /Kibékíthetetlen ellentét az RMDSZ Szociáldemokrata Tömörülésében. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 17./2001. június 25.Jún. 25-én tartották Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) által szervezett Országos Szakmai Napokat (OSZN) számos neves bel- és külföldi tudós, egyetemi tanár, akadémikus részvételével. Dr. Bíró Károly EMT-elnök köszöntötte a résztvevőket. Dr. Berényi Dénes akadémikus /Debrecen/ Az ezredforduló kihívásai és a természettudomány című előadásában megállapította, hogy míg 50 éve a gazdag országok és a szegény országok között csak mintegy 30-szoros volt a különbség, mára ez 300-szorosra nőtt, a tartalékok négyötödével a föld lakosságának csupán ötöde rendelkezik. A környezetpusztítás, a folytonosan növekedő energiaéhség, az elképesztő pazarlás (a források mintegy 60%-át hadikutatásra fordítják) ugyancsak a kihívások közé tartozik. A kolozsvári származású dr. Benedek Dezső (Georgiai Tudományegyetem, Egyesült Államok) az internetes oktatással kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal. Az előadók között volt - többek között - dr. Pusztai Kálmán (Kolozsvári Műszaki Egyetem), dr. Kolozsvári Zoltán (Plasmaterm Kft.), dr. Lányi Szabolcs (Tudományos és Technológiai Fejlesztési ügynökség, Bukarest). dr. Jung János egyetemi tanár /az orvostudomány fejlődéstörténetét vázolta fel/, dr. Dávid László, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem tanára, dr. Wanek Ferenc, a Kolozsvári Állami Földtani Intézet munkatársa és dr. Pálfalvi Attila, aki az évek óta készülő román-magyar műszaki szótárról beszélt. /(bálint-bodolai-korondi): Országos Szakmai Tanácskozás. Tanácskoztak az erdélyi magyar műszaki szakemberek. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 25./ Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság kilencedik alkalommal rendezte meg az Országos Szakmai Napokat. Miként felelnek meg szakembereink, tudományos-civil szervezeteink az információs és technológiai robbanás óriási kihívásának - erre keresték a választ a tanácskozáson. A rendezvényen mintegy száz szakember, köztük négy akadémikus: dr. Berényi Dénes (Debrecen), dr. Kökényesi Sándor (Ungvár, Debrecen), dr. Pungor Ernő (Budapest) és dr. Benkő Samu (Kolozsvár) vett részt. A külföldi előadók között jelen volt dr. Benedek Dezső, a Georgia Egyetem professzora. Az EMT Máthé Enikőt, a Firka természettudományos lap szerkesztőbizottságában végzett tízéves kitartó munkájáért első díjjal tüntette ki. Második díjban részesült Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere, aki szintén egy évtizede vezeti a szervezet fizika szakosztályát. A harmadik díjat dr. Lányi Szabolcs, az Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai tagozatának kinevezett dékánja vehette át a Tudományos, Technológiai és Innovációs Országos Ügynökségben folytatott tevékenységéért. A magyarországi vendégek által kiosztott Vermes Miklós-díjban részesült Égető Albert, Bíró Tibor és Puskás Ferenc, a Vermes-plakettet pedig dr. Bíró Károly, az EMT országos elnöke vehette át. /Szucher Ervin: Újkori kihívások. Országos Szakmai Napokat tartott az EMT. = Krónika (Kolozsvár), jún. 25./2004. március 8.Márc. 6-án Kolozsváron tartotta rendes évi közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Ismertették a 2003-as évi tevékenység eredményeit, megvitatták az idei munkatervet és az erdélyi magyar tudományos társadalom legfőbb intézménye megreformálásának lehetőségeit, az alapszabályzat értelmében megújították a választmány egyharmadát, és tiszteleti tagokat választottak. Elnöki megnyitójában dr. Egyed Ákos az EME sürgős feladatai között említette, hogy meg kell találniuk helyüket az európai integrációs folyamat sodrásában. A magyarországi pályázati rendszerben megmutatkozott hiányosságokat más anyagi források felkutatásával kell pótolni. Az 1859-ben alapított EME jelenleg testületként működjön tovább. Megfontolandó az intézmény elnevezésének megváltoztatása is. Fontos, hogy jobban az EMÉ-hez tudják kötni a kutatómunkát végezni kívánó fiatalságot. Sipos Gábor főtitkári jelentése szerint taglétszám 3581. Ebből 100 alapítótag, 1699 rendes tag, 95 pártoló tag, 1687 egyetemi hallgató. 2003 jeles rendezvényei közül kiemelkedett a Magyar Tudomány Napja című konferencia és a Varadinum tudományos ülésszak. Az EME öt szakosztálya gazdag programot tud felmutatni. Befejeződött a Rhédey-házbeli székház lépcsőházának javítása, de a visszaigényelt főtéri Wass Ottília-ház ügyében nem történt előrelépés. Idén kezdődik az EME 2009-ben megtartandó 150. évfordulója megünneplésének előkészítése, együttműködés indul a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem könyvtárával, a szakosztályok folytatják a tudományos ülésszakok megrendezését. Nagy vitát váltott ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület tervezett névcseréje. Gaal György az Erdélyi Magyar Tudományos Akadémia elnevezést javasolta. Egyéb elhangzott javaslatok: alakuljon Matematika és Fizika Szakosztály; szükség van erdélyi kutatóintézetre stb. A közgyűlés a mandátumukat befejezett tagok helyébe a következőket választotta: 1. szakosztály – Pozsony Ferenc; 3. szakosztály – Kiss Szidónia, Hening Kinga, Kékedy-Nagy László; 5. szakosztály – Kerekes László, Jodál Endre. A laudációk elhangzása után EME-tiszteleti tag lett Faragó József, Péntek János, Tövissi József, Feszt György, Maros Dezső, Pálfalvi Attila, Kerekes László, Talpas János és Sándor László. /Ördög I. Béla: Évi közgyűlését tartotta az EME. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 8./ Az Erdélyi Múzeum-Egyesületben többször válsághelyzetről kellett tanácskozni, mert a magyarországi pályáztató rendszer működésképtelené vált. Egyed Ákos elnök szerint a következő években az EMÉ-nek meg kell találnia helyét a romániai magyar tudományos intézmények hálózatában, meg kell szerezni a Román Akadémiától a kiadványaik akkreditációját, és tisztázni kell integrálódásának formáit a magyarországi tudományossághoz, elsőként a Magyar Tudomány Akadémiához. Ezt az EME már több beadványban kérte, válasz azonban nem érkezett. Sípos Gábor főtitkár bejelentette, újraindult az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára című sorozat. Kovács Dezső orvosprofesszor az orvosi- gyógyszerészeti központi könyvtár megnyitásáról értekezett. Elmondta: Marosvásárhelyen komoly tevékenységet fejtenek ki annak érdekében, hogy az orvosi tárgyú szakkönyvek megjelenjenek. Egy- egy kötet 7-800 oldalas. A közgyűlésen elhangzott, tisztázni kell az EME viszonyát a felsőoktatási intézményekhez, illetve a magyar tudós társadalomhoz. /(Csomafáy Ferenc): Reform szükségessége. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 9./2004. május 28.Balázs Sándor A politika peremén /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2004/ című kötetét Balázs Imre József mutatta be máj. 26-án Kolozsváron, a Gaudeamus könyvesboltban. A könyv Balázs Sándor filozófia professzornak 1995–96-ban 12 vezető erdélyi magyar értelmiségivel készített és megjelent interjúját tartalmazza, Arról a kérdésről volt szó, hogy ők miért nem vállalnak politikai szerepet. A könyvbeli beszélgetőpartnerek: Egyed Ákos, László Ferenc, Fodor Sándor, Imreh István, Lászlóffy Aladár, Péntek János, Gáll Ernő, Faragó József, Kántor Lajos, Pálfalvi Attila, Dávid Gyula és Csetri Elek. A könyvbemutatón megjelent Dávid Gyula szerint az értelmiségi párbeszéde a politikussal öncélú monológgá válik, nincs hatással partnerére. Egyed Ákos szerint a hazai történészek dolga írásaikkal védeni a saját történelmet a magyarság megalázásával szemben. /Ö. I. B.: "Gondolkodó ember" kontra politikus. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 28./2010. január 7.Báthory Díjak 2009A Báthory Díjat a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) javaslatára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) adományozza azoknak a személyiségeknek és szervezeteknek, akik a legtöbbet tettek a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás megteremtése érdekében. A 2009. évi Báthory Díjak átadására január 9-én, szombaton 17 órakor kerül sor a marosvásárhelyi Bod Péter Diakoniai Központ nagytermében (Erdő utca 7b, www.bodpeter.ro). 2009 díjazottai: Bács-Várkuti Emőke, a Pro Karpatia Alapítvány ügyvivője Béres András egyetemi tanár, a MSZE volt rektora Brassai Zoltán orvosprofesszor, akadémikus a dél-tiroli Dolomiten napilap szerkesztősége az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) Cornelius Hell irodalomtörténész, újságíró a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) Kiss Oliver újságíró, a Szabadság napilap volt főszerkesztője Pálfalvi Attila egyetemi tanár, volt oktatási miniszterhelyettes Péter Mihály orvosprofesszor, akadémikus Páskándiné Sebők Anna irodalomtörténész, rendező Somai József, a Bolyai Egyetem Barátai Egyesület (BEBE) erdélyi szervezetének elnöke A díjakat Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke, és Hantz Péter tudományos kutató, a BKB alelnöke adja át. Forrás: Nyugati Jelen (Arad) 2010. január 11.Messze ható üzenetGazdára találtak a Báthory István-díjak Tizenkét személy illetve szervezet vehette át az idén a Báthory István-díjat, amellyel azoknak a személyeknek, illetve szervezeteknek a munkáját jutalmazzák, akik a legtöbbet tettek, tesznek a romániai, állami finanszírozású magyar felsőoktatás megteremtése érdekében. Az elismerést, amelyet a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) javaslatára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) oktatási szakbizottsága adományoz, szombaton délután a marosvásárhelyi Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központban nyújtották át ünnepélyes keretek között az idei kitüntetetteknek. Mikor lesz a sok jó szándékból egy akarat a romániai magyar felsőoktatás ügyének egységes rendezésére – tette fel a kérdést nyitóbeszédében Tőkés László, az EMNT elnöke, EU-képviselő, aki szerint le kell szokni a provinciális kisebbségi gondolkodás szűk korlátairól és egyetemes összefüggésbe kell helyezni a romániai magyar felsőoktatás ügyét, amelynek jogosságát ily módon meg sem lehet kérdőjelezni. Az EMNT bővített elnökségének tanácskozásán napirendi pontként szerepel a stratégia kidolgozása, amelynek megvalósítására teljes körű összefogásra van szükség – tette hozzá. Manapság akkora a csend mintha e téren minden rendben volna, holott "növesztik titkon szőrüket már a hatalmas meszelők" – idézte Kányádi Sándor sorait Hantz Péter tudományos kutató, a BKB alelnöke, akit határozott kiállásáért távolítottak el a Babes–Bolyai Egyetemről. Azok az egyetemi tanárok, akik az idei díjakat kapják, sikeres emberek, annak ellenére, hogy nem váltak a hatalom zsoldosaivá – hangzott el beszédében. Az öt éve kiosztásra kerülő díj történetét Kovács Lehel, a díjazottak gazdag munkásságát Ördög Miklós Levente műsorvezető olvasta fel. Az idei díjazottak: Bács-Várkuti Emőke, a Pro Kárpátia Alapítvány ügyvivője, aki a nemzetközi kapcsolattartás terén támogatta a Bolyai Kezdeményező Bizottság tevékenységét; a dél-tiroli Dolomiten című napilap, amely számos fényképekkel illusztrált cikket közölt a Babes- Bolyai Tudományegyetemen a magyar feliratok kapcsán történtekről; Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI), amely szervezet tüntetéseket, imaest-láncokat szervezett a Bolyai Kezdeményező Bizottság támogatása érdekében; Cornelius Hell, irodalomtörténész, újságíró, aki a Die Furche cmű osztrák napilap szerkesztőjeként rendszeresen beszámolt a romániai magyarság valós helyzetéről, a Babes–Bolyai Tudományegyetem "hamis multikulturalizmusáról"; a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), amely rendszeresen kiállt a Bolyai Egyetem újraindítása érdekében; Kiss Olivér újságíró, a Szabadság című napilap volt főszerkesztője, aki a lap hasábjain közölte azoknak az egyetemi oktatóknak a listáját, akik a magyar karok ellen foglaltak állást; Pálfalvi Attila egyetemi tanár, volt oktatási miniszterhelyettes, aki a rendszerváltáskor elősegítette, hogy anyanyelvén tanulhasson az a sok ezer diák, akiket a diktatúra kényszerített román osztályokba, s aki részletes tervet készített a Bolyai Egyetem újraindítása érdekében; Páskándiné Sebők Anna kultúr- történész, aki filmet készített a Bolyai Egyetem erőszakos felszámolásáról; Somai József, aki létrehozta a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét, és újabb vállalásként az egyetem ügyét nemzetközi joghatóságok elé terjeszti. Marosvásárhelyről három egyetemi tanárt tüntettek ki Bárthory-díjjal, Béres András professzort, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem volt rektorát, akinek "oroszlánrésze volt annak kiharcolásában", hogy 1990 januárjában az intézményben magyar kar létesüljön, amelynek jogait egy autonómia-nyilatkozat szentesítette; Brassai Zoltán orvosprofesszort, akadémikust, aki orvosként, kutatóként, orvos szakíróként impozáns életművet alkotott úgy, hogy nem hódolt be a hatalomnak és nem lépett be a Román Kommunista Pártba, és pályafutása során következetesen harcolt az önálló erdélyi magyar egyetem ügyéért; Péter Mihály orvosprofesszor, aki tudós egyetemi tanárként a rendszerváltáskor többször kiállt a magyar nyelvű felsőoktatás helyreállításáért, s az 1990 márciusában elszenvedett súlyos fizikai bántalmazás ellenére tovább folytatta oktatói és orvostörténeti szakírói tevékenységét. Béres András professzortól azt kérdeztük: 1989-ben remélte-e, hogy sikerül ilyen mértékben kibővíteni a színművészeti egyetemen folyó tevékenységet? – 1989-ben még nem, de 1990-ben, amikor elvállaltam a rektorságot, már gondoltam, hogy idáig eljut a "színi", s reménykedem, hogy tovább fog fejlődni. – Az élet egy befejezetlen kísérlet, ahogy Salvador Luria Nobel-díjas tudós mondta. Ilyen a magyar nyelvű felsőoktatás kérdése is, soha nincs teljesen befejezve, mindig valamire törekszünk, de véleményem szerint a dolgok jó irányba haladnak, …csak ki kell várni – jegyeztük Brassai Zoltán orvosprofesszor szavait. A harmadik vásárhelyi kitüntetett, Péter Mihály egyetemi tanár a következőket válaszolta: – Elvégeztem az egyetemet, tanítottam is román nyelven, de, ha el kellene az orvosnak árnyaltan mondanom, hogy hol mi fáj, ma is zavarba jönnék. A papjával, a tanítójával és az orvosával minden embernek anyanyelvén kell beszélnie, s erre mindenkinek meg kell teremteni a lehetőséget. A magyar felsőoktatás ezért volt a szívügyem, az ma is, s az lesz, amíg élek. – Erdélyben adott a kellő potenciál, erő, de húsz év alatt szinte semmire nem jutottunk, ami egy tarthatatlan állapot, ezért kísérletet kell tennünk az ügyben érintett és érdekelt felek összehozására, s egy közös stratégia melletti felsorakoztatásra. Jelentse ez az esztendő ennek a tervnek a megvalósítását – mondotta Tőkés László, aki szerint Báthory István, az első erdélyi magyar egyetem alapítójának a neve komoly súlyt, messze ható üzenetet kölcsönöz a díjnak. Európa nem zárkózhat el egy sikeres közigazgatási modelltől, az autonómiától, amelynek alapját a föderalizáció és a decentralizáció jelenti, mivel az egyes régiók lakói jobban tudják, hogy mire van szükségük – hangzott el a dél-tiroli Dolomit című lapot képviselő Hatto Schmidt beszédében, aki azzal fejezte be szavait, hogy lapja az erdélyi magyarság küzdelmei után a sikeréről szeretne tudósítani. A szellemi tőke, a tudás fontosságát hangsúlyozta Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia Báthory-díjas volt elnökének üzenete, amelyet Kincses Ajtay Mária egyetemi tanár olvasott fel. (bodolai) Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2011. február 28.Markó Béla: az RMDSZ közös szellemi vagyonunkA kongresszuson az 555 igazolt mandátumú küldött közül 533 jelent meg, ami 97 százalékos részvételi arányt jelent. A napirend elfogadása után Markó Béla leköszönő elnök tartott beszámolót, amelyben hangsúlyozta: a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben lévő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. Markó emlékeztetett: a szervezet partneri viszonyt alakított ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikusi gárdája van. A pártelnök emlékeztetett a szövetség a kilencvenes évek elején megfogalmazott programjára, a menet közben elfogadott cselekvési programokra, az 1993-ban az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumra. Azoknak a dokumentumoknak a legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelés, hiszen ahhoz mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség – mondta a szónok. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben – fűzte hozzá. A romániai magyarság egységének gondolata alkotta a leköszönő elnök beszédének gerincét. Felidézte, hogy az alapvető szembenállás az elmúlt két évtizedben a „mérsékeltek és radikálisok” között volt tapasztalható. „Azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét” – emlékeztetett. A tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az – vélte a szónok –, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. „Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik... a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket” – állapította meg az elnök. „Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget” – mondta Markó. A szervezet két évtized során elért vívmányai között említette, hogy a magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír, ma a magyarok nemzeti ünnepét az államelnök és miniszterelnök köszönti, szimbólumaik használatát kormányhatározat szavatolja, köztéren áll az aradi Szabadság-szobor, az oktatás területén sikerült a magyar közösség számára kedvezőbb jogszabályokat elfogadtatni. Felidézte, hogy az RMDSZ az elmúlt négy évben kiállta az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával és az oktatási törvény elfogadásával minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére kiállta a „reformkormányzás” próbáját is. Markó beszélt az önálló erdélyi magyar politika eszméjéről, hangsúlyozva: szerinte nem volt ellentmondás az önálló erdélyi magyar politika Kós Károly és kortársai által vallott eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között. „Mindennapos dilemmánk – mondta –, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg”. Markó megállapította: Magyarországon is sokak haragját magára vonta amiatt, hogy makacsul kitartott az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Takács Csaba köszönetet mondott Markó Béla szövetségi elnöknek a 18 éves elnöksége alatt kifejtett munkájáért. Az RMDSZ megbízott ügyvezető elnöke könnyekig meghatottan fejtette ki: Markó Béla a közelmúltban bejelentette, hogy nem kíván indulni még egy elnöki mandátumért. Ezért az RMDSZ X. kongresszusa nem csak négy évet értékel és zár le, ennél sokkal többre hivatott: egy korszakra, pontosabban 18 évre tekint vissza. Leszögezte: ez a 18 év nem volt más, mint egy örökös küzdelem az erdélyi magyarság felemelkedéséért. „Ha a visszatekintést az elmúlt 18, vagy az RMDSZ 21 éves múltjára irányítjuk, elmondhatjuk azt, hogy ebben a történetben nincs semmi újszerűség. Hiszen a szülőföldön való megmaradás ezeréves dilemmáját éltük át újra Erdélyben, miszerint mindent vagy semmit, mindent, amit lehet, avagy valamit valamiért elv határozza meg a magyarság fennmaradásáért folytatott küzdelmet a honfoglalástól napjainkig” – mondta. Takács szerint ami húsz évvel ezelőtt elkezdődött, az egy álom, amit mindannyian RMDSZ-nek hívtunk. Minden magyart átölelt ez a szervezet, védett, bátorított, büszkeséget, dacot és konokságot, elismerést és megbecsülést, időnként csalódást, de mindig biztonságot talált benne az erdélyi magyar. „Nem csak talpra álltunk általa, hanem emelt fővel tehetjük azt magyarként Romániában” – mondta. Hozzátette: az elmúlt 18 évben ezen az úton vezette Markó Béla, az RMDSZ elnökeként a szövetséget olyan politikusként, aki tudott választani az elmúlt századok történelmi tapasztalataiból. Takács Csaba beszédét követően a színpadra hívta Markó Bélát, és köszönetképpen Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet ábrázoló domborművet adott át nagy taps közepette a leköszönő elnöknek. A szövetségi elnök beszámolójának értékelése késő délutánig elhúzódott, a hozzászólások után Markó Béla megköszönte az elhangzott méltatásokat, azokét is, akik az elmúlt években inkább kritikusai voltak. Visszautalt azokra a személyekre, akikkel a szövetségben együtt dolgozott, de akik azóta eltávoztak az élők sorából, s a kapott köszönetek egy részét rájuk hárította: elsősorban Domokos Gézára, Sütő Andrásra, Demény Lajosra, Szabó Károlyra, Pálfalvi Attilára, Csiha Kálmánra, Szabó Árpádra és másokra emlékezett. A többi köszönetet az RMDSZ-ben jelenleg is dolgozó személyeknek adta tovább, akik minden nyűg és baj dacára szolidárisan dolgoznak a közösség érdekében. „Nem a jó elnök teszi a jó szövetséget, hanem a jó szövetség teszi a jó elnököt” – mondta. Hozzátette: arra bíztatja a következő elnököt, hogy szeresse a szövetséget. A küldöttek a szövetségi elnök beszámolóját egyhangúlag elfogadták Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 5.Ne szólj szám, nem fáj fejemEgy érdekes névsor: Becsek-Garda Dezső, Sógor Csaba, néhai Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Pécsi Ferenc, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor és Vekov Károly. Tegyük hozzá Csapó József volt szenátort, a Székely Nemzeti Tanács alapító elnökét, a legelső székelyföldi autonómiastatútum kidolgozóját. A listán levőknek két közös nevezőjük van: a székelyföldi autonómiastatútum elfogadását javasolták a román törvényhozásban, és jelenleg egyikük sem tagja Románia parlamentjének. Gondolom, ez a „véletlen” egybeesés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a román felsőházban a 9 RMDSZ-es szenátor közül a jelen lévő 5-ből (!) senki sem mert megszólalni a területi autonómia statútuma törvénytervezetének szeptemberi vitájában. A hősiesen rettegő romániai magyar képviseletünktől joggal kérdezhetjük: ha egy ilyen alkalommal nem próbálnak higgadtan, intelligensen érvelni a területi autonómia és decentralizáció felettébb hasznos voltáról, mit gondolnak, mikorra fog eljutni oda a román közgondolkodás, hogy belássa, erre szükség van, ez nemcsak a romániai magyaroknak, hanem valamennyi román állampolgárnak hasznára válna? Itt volt az alkalom, hogy a Törvényhozási Tanács (Consiliul Legislativ) téves, az európai normákat és a román alaptörvényt félrefordító, félremagyarázó érveit a nyilvánosság előtt megcáfolják. Idézhették volna az Európa Tanács 2003/1334-as számú határozatában foglalt rendelkezést, amely a Nemzeti Kisebbségek Védelmére Vonatkozó Európai Keretegyezményre hivatkozik. A keretegyezmény kimondja, hogy ,,a felek megfelelő intézkedéseket hoznak a gazdasági, társadalmi, a politikai és kulturális élet minden területén a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek és a többséghez tartozók között teljes és tényleges egyenlőség előmozdítása érdekében.” Elmagyarázhatták volna, hogy az idézett passzus, valamint az Európa Tanács 1993/1201-es számú ajánlása sem támasztja alá a Törvényhozási Tanácsnak azt a véleményét, miszerint az európai intézmények nem támogatják az aszimmetrikus régióknak mint államon belüli entitásnak etnikai alapon való létrehozását. Megszoktuk, hogy legalább a választási kampányok idején az RMDSZ az autonómiával kampányol, rábiggyesztve az aradi Szabadság-szoborra az „Együtt az autonómiáért!”, avagy az „Autonómiát Székelyföldnek!” jelszavát. Mindenkori kampánytémájuk és az RMDSZ programjába foglaltak ellenére semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy a székelyföldi autonómiastatútum vitájában hallgattak, mint a csuka. Ráadásul főtitkári gőggel büszkén bevallották azt, hogy 22 évvel az RMDSZ létrehozása után még mindig nincs a szervezet által kidolgozott és felvállalt autonómiastatútum. Kovács Péter a Krónikában azt fejtegette, hogy „koalíció, partneri viszony kell a többséggel és persze olyan tervezetet kell benyújtani, ami elfogadható”. A nyilatkozó tehát egyetért az autonómiastatútum elutasításával, mivel az „nem elfogadható”, ugyanakkor szorgalmazza a bármi áron való koalíciókötést azzal a Szociálliberális Unióval (USL), amelyik elsősorban magyarellenes retorikájával került hatalomra, és azonnal visszavonatta az általa megbuktatott kormánynak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának létrehozására vonatkozó határozatát. Victor Ponta miniszterelnök marosvásárhelyi tárgyalásain egyértelműsítette, hogy továbbra sem ért egyet a tanügyi törvény által előírt önálló magyar főtanszékek létrehozásával. Ennek ellenére az RMDSZ politikai alelnöke azzal dicsekszik, hogy ellenzékből is létrehozták a „magyar karokat”, noha a frissen módosított chartával egyelőre még magyar főtanszékeket sem hoztak létre! A MOGYE szenátusának szeptember 28-i óvatos meghátrálását elsősorban a magyar tanerők és diákok kiállása, az RMOGYKE és a szülők tüntetései, a plágiumbotrányok, valamint a nemzetközi odafigyelés idézte elő. Az RMDSZ csúcsvezetése által áhított koalíciókötéssel kapcsolatban elmondhatom, sohasem állítottam és most sem állítom, hogy ab ovo nem szabad kormánykoalíciót kötni. Ugyanakkor igencsak vitathatónak tartom azt, hogy ha törik, ha szakad kormányra kell kerülni azért, hogy mintegy 200 ember jó állást kapjon annak árán, hogy cserébe feláldozzák a romániai magyarság hosszú távú megmaradását, gyarapodását. A magyarfalókkal való koalíciónak külföldön az lenne az olvasata, hogy a romániai magyarság helyzete kifogástalan, az RMDSZ pedig régi jó szokásához híven nem kritizálná azt a kormányt – bármit is tesz –, amelynek haszonélvezője. A lista másik tanulsága: az RMDSZ mindenkori csúcsvezetése sosem védte meg azokat, akik határozottan képviselték a magyar közösség érdekeit, és ezáltal magukra vonták a többségiek haragját. Példaként említem Király Károly, Tőkés László és néhai Pálfalvi Attila tanügyi államtitkár esetét. Úgy néz ki, hogy a gyászos tradíció folytatódik, mert a csúcsvezetés minden további nélkül rábólintott arra, hogy a magyar oktatás érdekeit karakánul és profi módon képviselő Dr. Szabó Béla profeszszort román követelésre ne válasszák meg a magyar oktatásért felelős rektorhelyettesnek. Ha beleegyezünk abba, hogy a magyarság képviseletével szemben vétójogot gyakoroljon az ultranacionalista román szenátus, előbb-utóbb kizárólag csak rommagyarok „képviselhetik” érdekeinket a MOGYE szenátusában is. Jellemző, hogy a MOGYE törvénytelenül, érvényes charta nélkül megválasztott szenátusában bennmaradtak a sztrájktörő „magyarok”, illetve továbbra is megmarad a szenátusban a kétharmados román többség, amelyik a jövőben is bármilyen törvénytelen, magyarellenes döntést meghozhat. Mit sem számít az, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei szerint a „multikulturális” egyetem szenátusában érvényesíteni kellene a paritás elvét, vagy legalább az etnikai arányosságét. Ez a faramuci helyzet még messze nem oldotta meg a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés helyzetét, éppen csak kimozdította a holtpontról. A választások után derül ki, hogyan is áll a magyar oktatás helyzete, mennyire fogják betartatni a 2011/1-es számú tanügyi törvény 135. szakaszának rendelkezéseit. Kincses Előd A szerző marosvásárhelyi ügyvéd Krónika (Kolozsvár) 2015. március 12.A nagy leszámolási kísérletMaros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk. – Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa? – A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések. – Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát? – A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát. – Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet? – A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett. – Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében... – A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat. – A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz... – Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket! – A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami? – Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat. – Király Károly sem tudott erről? – Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin... – Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele... – Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték. – Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött. – Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok! – És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie? – Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem... – Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott? – Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia. – Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot? – Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni. Makkay József Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990 Erdélyi Napló (Kolozsvár)/ 2015. március 21.Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez. Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak! Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják. Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el! Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált! 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették. Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét. Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is! Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 4.Marosvásárhely márciusa (1.)Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez. Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak! Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják. Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el! Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált! 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették. Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét. Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is! (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. augusztus 7.Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A minisztérium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”. A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre. Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg? Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”! Társadalmi szervezkedés 1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve. Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudományok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek. Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft). Kása Zoltán Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-24
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
